1956 2019-ben

Egy olyan világban, ahol valós háborúk dúlnak ma is, de tőlünk távol, nehezen értik a gyerekek 1956 lényegét.

Megtanulják történelemből a sokadik verziót, látnak régi felvételeket az interneten, az osztályfőnökök mesélnek nagyszüleiktől hallott személyes történeteket, amit érdeklődéssel hallgatnak talán, de az intenzív érzelmi löket, ami szinte letaglóz, hiányzik.

Nehéz az általános iskolás gyerekeknek elmagyarázni, mi volt 1956. Nehezen értik, miért fog fegyvert egy 12-13 éves kiskamasz, amikor talán néhány órával később egy golyó az ő szívébe fúródik majd.

Ma délelőtt a Faluház időgépként működött.
Markó Judit és Palócz-Keresztesi Anikó tanár nénik építették nekünk erre a napra.
Izgatottan sutyorogva ültek be a gyerekek a biztonságos helyekre, hiszen a színpadkép izgalmas utazást ígért vissza a múltba. Egy szemvillanás alatt 1956-ban találtuk magunkat, valahol Budapesten, ahol komoly, de a szabadság lázától kipirult arcú fiatalok meneteltek rendületlenül a szabadság felé. Dőlt a fenyegető, elnyomó hatalmat jelképező szobor, lángoltak a könyvek, Molotov-koktéltól hátrált a nagy szovjet tank. Kicsik és nagyok teli torokból kiáltották, hogy aki magyar, velük tart. A múlt árnyai fájdalmasan szép pillanatokkal villantak fel a fehér vászon mögül: 1956-ban mennyi az élet? Volt-e elég idő szeretni, hiszen a szabadságvágy fegyvert kívánt a kezekbe? Apa, fiú, testvér, barát adta életét Magyarországért, a magyar szabadságért.

A mi gyerekeink és a két tanár néni – ha csak egy napra is – életre hívták a múlt hőseit.
Harcoltak, szerettek, küzdöttek, éltek, meghaltak. Láttuk és éreztük. És senki sem figyelmeztetett előre bennünket, hogy legyen nálunk papírzsebkendő. És senki sem szólt arról, hogy egy-egy jelenettől majd borzongani fogunk. És senki sem akarta megmagyarázni, hogy mi volt 1956. Egyszerűen csak hagyták, hogy megéljük a történelem sok-sok évtizeddel ezelőtti napjait a szereplő gyerekekkel együtt. A lényeget – az érzést – elvittük magunkkal, és útban vissza az iskoláig egymást túlkiabálva meséltek kicsik és nagyok:

• Az milyen jó rész volt, hogy …

Szerencsések vagyunk, hogy a valós háborúk tőlünk távol zajlanak, és talán jobb is, ha a gyerekek nem értik, miért ragadnak újra és újra fegyvert az emberek. Azt hiszem, ha megérzik, az sokkal többet jelent. Hiszen ami a szívbe íródik, az ott is marad…

Víghné Olasz Anikó

[srizonfbalbum id=140]