A ballagás margójára

Ez a történet 2010-ben kezdődött…

Emlékszem az első napra, az első lépésekre, az iskola folyosóján. Hatalmas táskák a hátakon és egy másik a szülők kezében, na meg a cipősdobozok, amit előtte gondosan személyessé tettünk egy-egy rajzzal, figurával. Az Igazgató bácsi épp a hangosítást állította, mert az valamiért mindig pont olyankor némul el, amikor szükség lenne rá…  A gyerekek lázasan keresték helyüket az iskolapadban, ki-ki mellé üljön. Gyors fotók kattanása, hát így kezdődött… Most 8 évvel később nekik utolsó alkalommal szólal meg az iskola csengője, mely jelzi valami véget ért s egyben utat ad az újnak, a változásnak, a szárnyaknak, az álmoknak és az egyre súlyosabb lépéseknek. Mindenki érzi, ez most más… A sorfal megingathatatlanul mutatja az utat a ballagóknak és vendégeiknek egyaránt. Az utat, melyet a búcsúzó nyolcadikosok és tanáraik dala tesz szívbemarkolóbbá. Egy kisebb tömeg hömpölyög a tornaterem felé a ballagó dalok kíséretében. Ez a távolinak tűnő halk énekszó, mint egy láthatatlan kötél múlt és jelen között. Az egykori zsibongó gyerekek emlékképei és az elegáns, méltóságteljes fiatalok léptei. A tornaterembe érve minden szülőt várt névre szóló helye. Ez a kedves figyelmesség lecsendesítette a fejemben emlékképeim kaotikus forgatagát és a külvilágot is, hiszen tudtam Anikó és Hajni tanár néni kézjegye a forgatókönyvön igazi védjegy. Mint ahogyan eddig is minden ünnepségen, amit az iskolások műsora töltött meg számomra tartalommal. A díszítés gyönyörű!!!  Stílusosan szétrebbenő pillangókat jelenít meg, ahogyan az „Alma Mater”-től távolodnak, és igyekeznek minél magasabbra repülni. A délelőtt magáért beszélt. Olyan ballagásnak lehettünk részesei, ami igazán méltó befejezése lett ennek a nyolc évnek. A műsor minden pontján érződött a gondoskodás a szív és lélek munkája… Egy hárfát láttam melynek húrjai láthatatlanok voltak mégis egy hangszerhez kapcsolódtak a terem közepén. Összhangot láttam és harmóniát éreztem, mert hiteles volt minden. Az Igazgató Úr köszöntő szavai és útravalói, a pedagógusok erre az alkalomra írt dala, a gyerekek hálás ölelése a szülők felé, és az arcukon legördülő könnycsepp…

Büszke voltam, mert olyannak láttam ezt az iskolát, amilyennek még diákkoromban, és büszke lehettem, amiért az idegenből érkező vendégeink könnyes szemmel méltatták ezt a kis közösséget, mert ilyen ballagáson még nem voltak, számukra is bensőséges volt és úgy érezték, ha egy röpke időre is, de részesei lettek.

Köszönöm ezt a felejthetetlen emléket, az évek alatt tett sok-sok erőfeszítést mindazoknak, akik ezt megtették gyermekeinkért. Őszintén remélem, hogy a tűz mely belülről táplálja a pedagógusokat, még sokáig égni fog. Kívánok a további munkához sok sikert, szülők és kollégák által elismert munkát, szeretetet, megbecsülést.

                                                                                                      Köszönettel:       Gál Katalin

                                                                                                                                         szülő

[srizonfbalbum id=68]