Együtt emlékeztünk – 2024. március 15.

Január végén jártunk, mikor megragadtam az alkalmat, és úgy határoztam, anyám nyomdokaiba lépek, és megpróbálom megugrani a hagyatékát.
Több mint 10 év forgatókönyvírást és műsorrendezést adott át a múltnak, és most rajtunk volt a sor.
A forgatókönyvet izgalommal várták, nagyrabecsült magyaros párommal kiosztottuk a szerepeket. Februárban elkezdődött a szövegek, dalok gyakorlása, majd nem sokkal később a helyszíni próbák is. A lelkesedés töretlen volt, a gyerekek imádták. Teltek a napok, hetek, és kezdett összeállni a kirakós. Látni azt, hogy a semmiből, a papírra vetett sorokból elkészül valami, megtanulnak valamit, amit korábban nem tudtak, hogy napról napra jobbak… felemelő érzés volt. Elérkeztek az utolsó napok, és már nagyon vártuk a csütörtököt, hogy -mint már nem először- újra megmutassuk, kik vagyunk.
Eljött a nagy nap, és hálistennek senki sem hiányzott.
Megcsinálták, megcsináltuk. Hűek maradtunk a leghangosabb osztály címhez, és felrobbantottuk a termet…
Minden annyira gyorsan történt, minden annyira tökéletes volt.
Sokat dolgoztunk, tanultunk, küzdöttünk, sírtunk, nevettünk, elfáradtunk, újra nekifutottunk. Több mint 50 munkaóra minden egyes lábnyomunkban. Beírták magukat az iskola történelemkönyvébe. Ők voltak az első márciusi ifjak, akik ennyi idősen hősökké váltak.
Mérhetetlen büszkeség van bennem, és bár én is elfáradtam, mégis fel vagyok töltődve. Elhozták nekem életem legjobb időszakát, és általuk minden nap jobb lehetek, mint aki tegnap voltam.

Vígh István