„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. 36De megmondtam, hogy bár láttok, mégsem hisztek. 37Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. 38Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. 39Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. 40Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon.”

János evangéliuma 6. fejezet, 35-40

Tudnivalók a szentáldozásról

Áldozni, vagyis Urunk szent Testét magunkhoz venni, minthogy ez a legnagyobb kegyelem a földön, kívánatos minél gyakrabban, lehetőleg minden szentmisén, amelyen részt veszünk. Az Anyaszentegyház parancsolata előírja, hogy legalább egyszer egy évben, húsvét táján (tehát e szentség szerzésének idejében) megáldozzunk. Ez azonban csak figyelmeztetés azoknak, akik elhanyagolják a szentség vételét, – valójában az áldozás nem kötelesség, hanem ajándék és kitüntetés. Mivel az Oltáriszentséget csak halálos bűntől tiszta lélekkel szabad magunkhoz vennünk, azért szükség esetén előbb gyónnunk kell. Ha csak bocsánatos bűneink vannak, áldozhatunk gyónás nélkül is, akár minden nap, előbb azonban bánjuk meg a kisebb vétkeket is. A szentáldozáskor maga a fölséges Isten jön hozzánk, tehát a lehető leggondosabban kell azt végeznünk. Mindenekelőtt: a kegyelem állapotában kell lennünk. Áldozás előtt tiszteletből szentségi böjtöt kell tartanunk: egy órával előbb abba kell hagynunk az evést és ivást (kivétel: tiszta víz és orvosság). Mivel mindkét szín alatt a teljes Krisztus van jelen, azért elégséges a szent Ostyával táplálkoznunk. Az Egyház azonban bizonyos feltételek mellett megengedi a két szín alatti áldozást is, mely alkalmas annak kifejezésére, hogy eucharisztikus táplálékunk a szentmisének két szín alatt bemutatott áldozatából származik. A szentáldozás utáni percek életünk legdrágább pillanatai. Amíg a kenyér és bor színei megmaradnak bennünk, Krisztus valóságos jelenlétének örvendhetünk, melyet azután az Ő kegyelmi jelenléte vált föl, mindaddig, míg halálos bűnnel ki nem űzzük szívünkből. Adjuk át magunkat mennyei Urunknak, imádjuk, adjunk hálát, kérjük kegyelmét! Krisztus biztatása: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Olvassuk el az egész szöveget: Jn 6,35-70.) (Éneklő Egyház, 926-928. o.)

Isten mindnyájunkat arra kér, hogy fogadjuk őt be szívünkbe

XVI. Benedek pápa vasárnap déli Úrangyala imádsága

2009. augusztus 16-án délben a Szentatya Castel Gandolfo-i nyári rezidenciáján mondott beszédében emlékeztetett rá: szombaton Mária mennybevételét ünnepeltük, a vasárnapi evangéliumban pedig Jézusnak ezeket a szavait olvassuk: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér” (Jn 6,51). Mária a mennybe vétetett, Fia pedig a mennyből szállt alá. A bibliai nyelvezet szerint Jézus jelképesen úgy mutatkozik be, mint az „élő kenyér”, vagyis az a táplálék, amely az isteni életet tartalmazza, és amely képes azt másoknak is továbbadni.

Jézus maga a valódi táplálék. „Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él” – olvassuk János evangéliumában.

Kitől vette magára konkrét és földi emberi testét Isten Fia? – tette fel a kérdést a pápa, majd így folytatta beszédét: Isten Szűz Máriától vette fel magára az emberi testet, hogy belépjen halandó létünkbe. Földi élete végén pedig Isten felvette Mária testét a mennybe, így a Szűzanya is részesévé vált a mennyei létnek.

Egyfajta cseréről van szó, amelyben mindig teljesen Istené a kezdeményezés, de mint ahogy ezt már egyéb alkalmakkor is láttuk, bizonyos értelemben Istennek szüksége van Máriára, a teremtmény „igenjére”, testére, konkrét létére ahhoz, hogy előkészítse áldozatának anyagát: testét és vérét, amelyet a Kereszten ajánl fel, mint az örök élet eszközét és amely az Eucharisztiában spirituális ételünk és italunk.

Kedves Testvérek! – folytatta elmélkedésében a Szentatya. Az, ami Máriával történt, különböző módokon, de valóban érvényes minden ember számára.

Isten mindnyájunktól azt kéri, hogy fogadjuk őt be szívünkbe és nyújtsuk rendelkezésére testünket, egész életünket, hogy ezáltal Isten a világban lakhasson. Arra szólít fel bennünket, hogy egyesüljünk Vele az Oltáriszentségben. Ha Máriához hasonlóan mi is igent mondunk, akkor igenünk mértékének megfelelően a mi életünkben is létrejön ez a csodálatos csere: részesülünk annak istenségében, aki magára vette emberségünket.

Az Eucharisztia az eszköze ennek a kölcsönös átalakulásnak, amelynek mindig Isten a végső célja és főszereplője: Ő a Fő és mi vagyunk végtagjai. Ő

a szőlőtő és mi vagyunk a szőlővesszők. Aki ebből a kenyérből eszik és szeretetközösségben él Jézussal, hagyva, hogy átalakuljon őáltala és őbenne, megmenekül az örök haláltól. Természetesen meghal, mint mindenki más. Részt vesz Krisztus kínszenvedésének és keresztjének misztériumában is, de többé már nem rabszolgája a halálnak, hanem feltámad az utolsó napon, hogy örökös ünnepet ülhessen Máriával és az összes szenttel.

Ez a misztérium, Istennek ez az ünnepe már itt a földön megkezdődik: a hit, remény és szeretet misztériuma ez, amelyet a liturgiában, főleg az Oltáriszentségben ünnepelünk. Ez fejeződik ki a testvéri szeretetközösségben és felebarátaink szolgálatában – mondta a pápa. Végül Máriához fohászkodott: segítsen bennünket abban, hogy mindig hittel táplálkozzunk az örök élet

Kenyeréből, hogy már itt a földön megtapasztalhassuk a mennyek örömét.